Írtam már eddig is, hogy milyen sokan jelzik, hogy szorítanak nekem. Szombaton egy helyi összejövetelen voltam, Közéleti ülésen, amit vacsora követett. Vacsora után volt lehetőség a beszélgetésre, és az egyik asztalhoz oda is ültem, mert megállítottak engem, mondták, hogy olvasták a Blikkben aznap megjelent cikket rólam, és kérték, hogy meséljek, mi van velem. Annál az asztalnál ült egy olyan személy, akit én már gyerekkorom óta mélységesen tisztelek, és sajnos ő is átesett egy komoly betegségen, kapott kezeléseket is. Amikor mi beszéltünk, olyan mélyen egymás szemébe néztünk, hogy tényleg "egymásba" néztünk. Szavak nélkül is értettük egymást. Biztosított a támogatásáról, és azt is mondta, hogy: -Sziszikém, kemény lesz, de te meg fogod csinálni. Megbeszéltük, hogy a beültetés előtt egyszer fogunk találkozni, egy jó kis beszélgetésre.

Aznap este sokat nevettem, jól éreztem magam.

Néha magam is meglepődöm, hogy mennyit változtam egy év alatt. Néha egy helyzetet úgy tudok kezelni, mintha kívülálló lennék. Pld, nem izgatom magam feleslegesen dolgokon, elfogadom azt amit kapok, nem várok többet, de mindenből levonom a tanulságot.

Tegnap történt velem valami érdekes: Este csörgött a lányom telefonja, engem kerestek. Én éppen akkor léptem ki a zuhany alól, kérdeztem, hogy ki keres, Stefi mondta, hogy nem tudja. Megmondom őszintén, hogy arra gondoltam, hogy a Blikkben megjelent cikk után valaki majd valamilyen hókuszpókuszt akar nekem ajánlani, ami majd meggyógyít engem. Kellemesen csalódtam. Egy hölgy volt aki elmesélte, hogy ugyan abban a betegségben szenved, mint én, és hogy tudnék-e neki segíteni abban, hogy mit tudok a betegségről, mi az amit kipróbáltam kezelést. A lényeg, hogy 3/4 órán keresztül beszélgettünk, nagyon átéreztem a helyzetét, mert én is átéltem ezt a kezdeti félelmet, amit ő érez. Nagyon jót beszélgettünk!!! Olyan hihetetlen dolgok vannak: Ő is egészségügyis, szociális részen is dolgozott, több mindenben hasonlítunk, bár idősebb nálam, mégis egy hullámhosszon voltunk. És ha valaki azt gondolná, hogy persze, beszélgettünk, és ennyi, az nagyon téved. Meghallgattam. Szerintem annak amit elmesélt 90 %-át vissza tudnám mondani, mert figyeltem rá, és szívesen beszéltem vele. Adtam neki jó tanácsokat, amit magam is hasznosítottam  a betegségem során. Megbeszéltük, hogy hívni fog máskor is, én szeretném, ha megtenné! :))) ( Egy érdekesség: ő is azt mesélte, hogy amióta kórházban töltött hosszabb időt, másképpen viszonyul az emberekhez, megértőbb, figyelmesebb lett )

“A beszéd képessége emberi kiváltság, a hallgatni tudás emberi kiválóság. A kimondott szavak mögött szándékok rejlenek; a hallgatásba bölcs megértés, türelem, tisztelet vegyül. Egy embert inkább hallgatásából, semmint beszédéből ismerhetünk meg – vagyis abból, hogy kellő pillanatban hallgatni tud.” (Tatiosz)

 

“Kétféle beszélgetés van.
Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok – színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő.
Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá.
Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barát­ra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki.
A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.”
(Müller Péter: Szeretetkönyv)