A vasárnap nálunk általában szent, és sérthetetlen. Jóformán ez az a nap a hétvégén amikor együtt vagyunk. Szombatonként Laci dolgozik, most is csak egy óra után ért haza, mi addig a csajokkal rendezkedtünk itthon. Tehát a vasárnap: szeretünk kicsit lustálkodni, tovább ágyban maradni, beszélgetni . A főzést közösen szoktuk csinálni, pld a rizst a férjem készítí el mindig, mert az övé finomabb. Nálunk a pörkölt, babgulyás, halászlé, az férfimunka, belátom, hogy abban ő a jobb. Különben is, szerintem nagyon szexi amikor egy férfi sürgölődik a konyhában. :)))

Tegnap soknak találtam a húst, amit rántotthúsnak szántam, ezért arra gondoltam, hogy kipróbálok egy ötletemet, benéztem a hűtőbe, h mi van otthon, és abból összedobok valamit. A rizs adott volt, tehát valami olyanra gondoltam ami illik hozzá.

Én NEM vagyok gasztroblogger, azt sem mondom, hogy ez valami egyedi, és különleges amit készítettem, de nagyon-nagyon finomra sikeredett.

Ezt az ételt dobtam össze:

A vöröshagymát, foghagymát apróra vágtam, olajon megdinszteltem, ráraktam a csíkokra vágott fehérpecsenyét, fehérre sütöttem, szórtam rá töröttborsot, tettem rá mustárt (ízlés szerint :)))  ) felöntöttem Cserszegi fűszeres fehérborral, majd chili port szórtam rá. Kevés vizet öntöttem alá, és addig főztem amig a hús megpuhult, és a szaftja jól besürűsödött. Tálaláskor rizságyra tettem. :)

Az érdekesség, hogy se sót, se ételízesítőt nem adtam hozzá, de nagyon finom lett. Valahogy mindenből eltaláltam az arányt elsőre, a chilitől pedig kisssé csípős lett, a fűszeres bor pedig különleges ízt adott neki.

A családnak nagyon bejött, mindenki dícsérte.

Ha tehetném a kórházba vonulásomig minden este valami különlegeset készítenék. Meghívnám a családomat, néha 1-2 barátot. Beszélgetnénk, borozgatnánk, örülnénk egymásnak. Mert ezek a nagy dolgok.....

“Bármihez, amit megtehetsz vagy megálmodsz fogj hozzá! A merészségben zsenialitás, erő és varázslat rejlik.” (Goethe)

 

“Légy az, amivé felebarátaid akarod, hogy váljanak. Ne szavad, hanem lényed legyen prédikációd.” (Henri-Frédéric Amiel)