Móka és kacagás

A legutolsó bejegyzésemben azt írtam, hogy nem állítom azt hogy az életem móka és kacagás lenne. A tegnap délutánom viszont az volt. Szánkózni mentünk, 2 gyerek 2 felnőtt. Amikor az utca elejére elhúztam szánkón az Angit, mert ott volt a találkozónk, és onnan mentünk tovább, én mondtam a barátnőmnek, hogy én már most elfáradtam. Elég messze van tőlünk a hely ahova mentünk, tehát egy jót sétáltunk. A gyerekek elkezdtek csúszkálni, mi nem győztük fényképezni őket, nagyon élvezték a dolgot. Az idő is nekünk kedvezett, mert bár hideg volt, de gyönyörűen sütött a nap.

Mielőtt a lányom csúszni kezdett volna én elmagyaráztam neki, hogy hogyan kell irányítani a szánkót. A másik gyerek kicsit fúrcsán nézett rám, és mondta, hogy ő nem úgy szokta. De én mögmondtam, hát mögmondtam, és ennyi. Mint meséltem a legutolsó szánkózásom 10 évesen volt, hárman ültünk a szánkón, én irányítottam, a vége az lett, hogy összekapcsolták a térdem. Tehát  a történet: Kitaláltuk, hogy akkor mi felnőttek is felkapaszkodunk, és csúszni fogunk./Itt javasolnám az önkormányzatnak, hogy a Rózsa Ferenc utca végére egy síliftet szíveskedjenek csinálni/  :D Felmásztam a hegyre, és én csúsztam először. Az én szánkóirányítási technikám , és elgondolásom az volt, hogy azért van rajta a kötő a szánkón, mert ha jobbra szeretnék menni a jobb felét húzom, ha balra akkor a másikat. Gondolom most aki olvassa nagyon röhög, mert ugye ez nem ló, hanem szánkó, és az indulás utáni pár pillanat múlva rá is jöttem, hogy ez rohadtul nem működik. Elindultam, jött egy kanyar, ott már láttam szomorú jövőmet, hogy egyenesen a bozotósba hajtok, de nem! csúsztam tovább, aztán közeledett egy árok, képek villantak fel előttem, hogy szedegetem a fogaimat a hóból stb, de elkerültem, és sikeresen leértem. A barátnőm a történteket úgy mesélte el, hogy hatalmas sebességgel csúszok lefelé, a kanyarban a testem már elhagyta a szánkót, de csúsztam tovább, de azt mondta, hogy félt, hogy mi lesz a vége. Én annyira élveztem!!! Azt hiszem még sikítottam is. Még kétszer csúsztam, az utolsó csúszásommal aznapi pályarekordot döntöttem, mert a hegyről lecsúszva átcsúsztam az úton is, és végül az út szélére tolt hóbuckán ugrattam át. Az érkezésem fenékre huppanás volt, a szánkót az ugráskor elhagytam. Szemem, arcom, hajam tele hóval. Én annyira, de annyira nevettem. Erre mondanám azt hogy önfeledt boldogságot éreztem. Gyönyörű volt a sok hó, együtt voltam a lányommal, barátnőmékkel , sokat beszélgettünk, vidámkodtunk, nagyon jól szórakoztunk. Igazán szép délután volt. Amikor indultunk haza, megjegyeztem, hogy pont úgy nézünk ki, mint akik szánkózni voltak. Mindenünk csupa hó volt, kipirosodott az arcunk. Hazafele Angi kesztyűlyének megfagyott a vége. :D

Itthon a családdal együtt megnéztük a szánkózásról készült képeket. Párat a facebookra is feltettem.

Ennek a délutánnak az emlékét is előveszem majd, ha nevetni szeretnék.

 

Jó hír.

Kedden este felhívott a pesti doktornőm, hogy a transzplantációs bizottság elnöke -akivel egyszer volt szerencsém találkozni, és tündéri ember- engedélyt adott a transzplantációra,  10 egyezéssel is. Azt kérte, hogy mindenképpen várjuk meg a pénteket 27.-t mert akkor lesz a Transzplantációs Bizottság ülése, és hátha kapnak arról hírt, hogy esetleg találtak egy jobb donort (aminek kicsi az esélye ugyan, de nem lehetetlen). Pénteken 14 óra után keressük egymást a doktornővel.

Tegnap megosztottam a hírt a facebookon, sok levelet kaptam, sokan írtak jókívánságokat. Nagyon jól esett nekem ez. Sokat jelent a támogatás, hogy emberek bíznak bennem. Köszönet mindenkinek érte!

Most a lelki dolgokról nem írok, még sok mindent meg kell beszéljek magammal.  Ez lehet, hogy elég skizofrénnek tűnik, de szerintem nem az. Magamban sorba kell vennem mindent, és a megfelelő helyre tenni. Van egy latin mondás: DIES DIEM DOCET. /Nap napot tanít./ Mindig az aktuális nappal, problémával kell törödni, a holnap majd adja magát. Amitől tegnap féltem, az ma már megoldható dolognak látszik. Nem fürkészem a jövőt, a lábam elé nézek, megyek az úton, bal-jobb, bal-jobb, néha nehéz a súly a vállamon, akkor megállok, megpihenek, aztán indulok tovább.................

carpe diem

Ma amikor a barátnőmmel beszélgettem, azt mondta, hogy mennyire másképpen látjuk "mi" a világot, mint mások. Értsd ezt úgy, hogy mi akik közel kerültünk a halálhoz, akiknek úgymond rezeg a léc. Mi nagyon tudunk örülni... mindennek, mi tudunk figyelni.... mindenre, és mindenkire, mi értékeljük az életünkben lévő dolgokat, a jónak örülünk, a rosszban pedig keressük az okokat, a miérteket, a megoldást. Én csak azt mondtam neki, hogy "mi" azért túl nagy árat fizetünk ezért a tudásért.De azért az jó, hogy többet is látunk a világból, és jobban is élljük az életünket, mint mások.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
HTML

 

 

 

                                    <iframe width="420" height="315" src="http://www.youtube.com/embed/_5C_44_Ly0U" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>