Senkinek sem kívánom, hogy ezt kelljen átélnie , amit most nekem. Az ember agya tönkre tudja tenni a testet. Jár az agy megállás nélkül, nincs pihenés, és ez elfárasztja a testet is. Nekiálltunk itthon rendezkedni, kidobáljuk a felesleges dolgokat, hétvégén fiókokat pakoltam, próbálok rendszert vinni a dolgokba, hogy átlátható legyen a papírok halmaza, mi az ami fontos, és mi az, ami nem. Próbálom elérni, hogy Laci is képben legyen, mit-hol talál meg, tudja hova kell nyúlni, ha szüksége lesz valamire. Stefinek megmutattam, hogyan kell sterilre takarítani a fürdőt. És valaki esetleg arra gondol, hogy hova sietek mindezzel, mert még van idő? Akár 2 hónap is? Azért mert nem akarok a végén foglalkozni ezekkel. Közben azon is agyalok, hogy milyen közös programokat csináljak a gyerekekkel, a családdal. Ti mit tennétek a helyemben? Akkor, ha fix idő után ki kellene sétálni az ajtón, bízva benne hogy még visszajössz? És hogyan állnátok neki elmagyarázni egy 9 éves gyereknek, hogy anyu elmegy a kórházba, nem tudni mennyi időre, és ha hazajön akkor sem lesz mindjárt ugyanolyan, mert nem lesz haja, sovány lesz, vigyázni kell rá, nem ölelheted meg, és nincs puszi?

Egy ismerősöm rávilágított pénteken, hogy ez a kezdet, és igazából nincs választási lehetőségem, mert ez az egyetlen mód a gyógyulásra. Tele voltam  tervekkel, most ezeket áttettem későbbi időpontra. Majd jövő tavasszal, majd jövő nyáron.

Majd holnap sok minden kiderül, ha beszéltem a főorvosnővel. Addig meg pörgök....