Simon Szilvia 38 éves, háromgyermekes kölesdi édesanya nagyon-nagyon beteg. Szándékosan nem írom le azt a szót, amivel kiválthatnám a Kedves Olvasóban a döbbenetet, mert tudom, azt Szilvia sem szeretné. Egész életében az egészségügyben dolgozott, s ezért teljesen tisztában van betegségével. Nemcsak ápolt másokat, de 17-szeres véradásával hozzájárult emberi életek megmentéséhez.Tavaly szeptember 15-én, egy vérvizsgálaton kiderült, nagyon alacsony a fehérvérsejtjeinek száma. Ezt követõen csontvelõvételre került sor, hogy kizárják a leukémiát. Több vizsgálat után megállapították vérképzõszervének rosszindulatú betegségét, melynek egyetlen gyógymódja az õssejtbeültetés. Decemberben az egész családját kivizsgálták, hogy alkalmasak-e donornak, de sajnos az egyik nagy reményt veszítették el, amikor kiderült, hogy nem. Akkor már Budapesten a Szent László kórházban vizsgálták, s még egy megrázó hírt kellett hallania, hogy ez a betegség könnyen fordulhat át leukémiába. 2011. január 18-án közölték vele az elsõ biztató hírt, hogy felkerült a nemzetközi transzplantációs listára, köszönhetõen az Országos Vérellátónak, akik a nemzetközi nyilvántartásból szûrték ki azt a 16 embert, aki alkalmas lehet donornak, viszont még további vizsgálatokat végeznek rajtuk, hogy valamelyikük megmenthesse Szilviát, az õssejtbeültetéssel. Amennyiben találnak ilyen donort, akkor a Szent László kórházban elõkészítik erre a mûtétre. Már a beültetés elõtt steril környezetben kapja meg a sugár- és kemoterápiás kezelést, és a mûtét után egy hónapot kell a kórházban töltenie, szintén steril környezetben, ahogy a hazaengedése után még fél évig. Ez a steril környezet a lakás teljes átalakítását jelenti, külön szobát, mellékhelyiséget, sõt neki és családtagjainak szájkendõt és kesztyût kell viselnie. Mindennek, ami az õ táplálkozásával, életvitelével kapcsolatos, sterilnek kell lennie, s csak õ használhatja. Speciális diétára lesz szüksége, gyógyszerekre, és sokáig rendszeres kontrollra kell járnia Budapestre. Mindezeknek csak egy részét fizeti a tb., a többit önerõbõl kell fedeznie a családnak.

Szilvia erõs akaratú, optimista ember. Bízik!!! Magában, az orvosokban, az emberekben. Mindent elkövet, hogy meggyógyuljon, mert imádja gyermekeit, több mint két évtized után még mindig szerelmes a férjébe, s tervei vannak, hogy gyógyulása után, hogyan fog segíteni más embereken. Már több újságot felkeresett, s több újság felkereste, hogy beszéljen a betegségérõl, internetes oldala van, www.segitsszilvinek.hu, valamint bankszámlaszáma: a Dunaföldvár és Vidéke Takarékszövetkezetnél: 70600102-15358048 s õ büszkén vállalja, hogy IGEN, IGEN, IGEN, mindent elkövet a gyógyulásá- ért, s azért, hogy segítséget kérjen az emberektõl. Minden segítséget szeretettel vár, s köszönettel elfogad, akár a lakás átalakításához vállalkozók kínálják fel segítségüket – már volt is jelentkezõ –, akár alapítványok, egyesületek, cégek, magánszemélyek pénzbeli adományaikkal segítik a mûtét elõtt, alatt, s fõleg utána a kiadások fedezését. Tudja, még messze a gyógyulás, addig sok félelemmel kell szembenéznie, de már most erõt ad neki, hogy nincs egyedül. Szeretõ családjára nehéz feladat hárul majd a mûtét utáni fél évben. S egyébként sincs egyedül, telefonok, felajánlások jöttek már. S reméljük, még jönnek. Mert szükség van rá, ugyanis mérhetetlenül, s a laikus szá- mára elképzelhetetlenül sokba kerül a lakásban egy steril környezet kialakítása, a gyógyszerek, az utazás, a megváltozott étkezés. S ezek csak a tudott dolgok. Mennyi minden jöhet még közbe…

Szilviának, miközben elmesélte betegsége történetét a kezdetektõl a mai napig, s azt, hogy mi vár rá, csak egyszer homályosodott el a szeme. Amikor gyerekeirõl, férjérõl, családjáról beszélt. Õket sajnálta. Önmaga erejében, optimizmusában, akaratában bízik, s mielõtt a kórházban tennék meg, a beszélgeté- sünk után elindult, hogy levágassa vállig érõ, dús fekete haját. Aztán majd még rövidebbre – mondja, s akkor már nem is lesz furcsa, ha teljesen le kell nyírni, mielõtt a kemoterápiától kihullana. Megbeszéljük, hogy addig is nagyon jól fog állni neki a rövid haj, s egy mosolygós öleléssel búcsúzunk, miközben mindkettõnk torka úgy összeszorul, hogy alig tudjuk kimondani, viszontlátásra!

Szilvia! Hiszem, hogy ugyanilyen mosolygós arccal várhatlak majd jövõ tavasszal egy csésze kávéra, s ugyanezzel a mondattal: „Ne feledd, nem vagy egyedül!” S hiszem, hogy Te ebben a mostani hitemben, gyógyultan, megerõsítesz majd. Kísérje nehéz utadat szerencse, az orvosok tudása, gyerekeid, férjed, szüleid reményteli szeretete és az emberek önzetlen adakozása!