Tegnap reggel hívtam a doktornőt az eredményeim miatt, szerencsére nem romlottak, így 2 hét múlva november 10.-n kell mennem kontrollra.

Tegnap volt az idősek napi rendezvény a falunkban. Már délelőtt 9.30 -kor ott voltam segíteni a termet berendezni, teríteni, süteményt kitenni tálcára stb. 13 órakor értem haza. Gyors kazáncső szétszedés, kormolás után, tetőtől talpig kormosan kezdtem meg a készülődést az ünnepségre. Hajmosás, zuhany, lányok ruháit összerakni, hogy minden ott legyen, csajok noszogatása,hogy mindjárt mennünk kell. Anginak már 15.30-ra ott kellett lenni, mert még tartottak egy főpróbát. Stefi eljött velem a Marika néniért (fogadott nagymamám), és így együtt érkeztünk meg a tornaterembe ahol volt az ünnepség. Segítettem a két lánynak felöltözni, közben magamban mondtam a versemet. Csicsinek letettem a Szipokrateszi esküt, egy csomag 100-as papírzsebkendő fölött: "én Simon Szilvia fogadom, hogy bármilyen megpróbáltatások is várjanak rám, fogamat összeszorítva, bátran küzdök az érzelmeimre ható benyomások ellen,  és ellenálok a szipogás, és könycsorgatás, rám ható kényszerének . "

Mikor kezdődött a műsor, megálltam a fal mellett a színpad szélénél. Az ovisok kezdtek, majd jöttek az iskolások. Angéla lányom is szerepelt a színdarabban, nagyon aranyosak voltak. Ekkorra már éreztem, hogy nem lesz ez így jó, nem tudom végigállni az egészet, de nem volt a közelben szék. Amikor a nagyobb iskolások átrendezték a színpadot az egyik zenészt kértem meg, hogy legyen olyan kedves, és hozzon nekem oda a fal mellől egy zsámolyt. Leültem ,fájt cudarul a gyomrom, a hátam. Következett egy vers, nagyon szépen mondta a Nórika, de igyekeztem nem beleélni magam, mert akkor tudtam, hogy sírni fogok. Ezután egy éneket hallottunk, annyira szépen énekelt a srác, komolyan mondom, hogy az x faktorban lett volna a helye. Amikor engem konferált fel a bemondó, és jött le a színpadról könnyes volt a szeme. Mondtam is magamban, a fenébe, most így menjek fel verset mondani, kicsit megnehezítette a dolgomat, mert ez persze hatott rám. Amikor mentem fel a színpadra, azt mondtam magamnak:-Szilvi, ezt nem szabad elrontani, nem szabad sírni, értük kell csinálni, mutasd meg nekik!!! Kezembe vettem a mappát, és belefogtam..... Az elején a szomorú résznél, többször ránéztem a szövegre, hogy erőt gyűjtsek, de onnan ahonnét fordul a vers: "Oh felebarátom, megértem keserved, méltánylom ha sokszor panaszra áll nyelved. Mégis arra kérlek, próbálj meg remélni, próbálj meg a sorssal bátran szembenézni." Akkor emlékszem rá, hogy ellazultam, még a testtartásom is megváltoztattam, és onnantól fejből mondtam, néztem a terembe lévő embereket, belenéztem az arcokba, láttam hátul a barátnőimet, és a szívemből mondtam, mindenkinek. Amikor lementem a színpadról a bemondó, Anita jött velem szembe folytak a könnyei, és azt mondta nekem: -Szilvi, mit tettél velem....... Utánam a néptáncosok következtek. nagyon jó volt őket látni.... és bevallom, hogy az első táncuk után félre fordultam, és bizony sírva fakadtam. Beláttam, hogy nem megy már nekem, de őket jó volt látni. Néztem a páromat Zsuzsit....... na, most sírok, de fogunk mi még együtt táncolni!!!!! A műsor után vacsora majd tánc kezdődött. Sokan gratuláltak a versemhez, volt aki sírva, volt aki férfi létére azt mondta, hogy amikor mondtam, folytak a könnyei, és úgy érezte, hogy ebben a versben én is benne vagyok. Összeségében mindenki dícsérte az egész műsort, tényleg nagyon jól sikerült rendezvény volt. A bálban apukám felkért táncolni. Istenem........Ha azt el tudnám mondani, hogy mit éreztem közben....... nagyon sok évvel ezelőtt táncoltunk utoljára együtt, talán valamelyik unokatestvérem lakodalmában, és azóta annyi minden történt, csoda hogy egyáltalán itt van még köztünk, egy agyvérzés, és egy agyhártyagyulladás után. És arra gondoltam, hogy vajon lesz-e még az életben módunk arra, hogy táncoljunk, apa, és lánya. Szerettem volna megállítan az időt. Ez olyan fájdalmasan szép pillanat volt.  Nagyon fájt a combomban az izmom a csontjaim, de ha leszakadtak volna a lábaim akkor is csak táncoltam volna vele.... Utána a kislányom hívott el táncolni, csak lépegettünk, forgattam, és milyen hihetetlen, a zenekar azt játszotta: - Bárhogy lesz úgy lesz....a jövőt nem sejthetem, a sors ezer rejtelem, ahogy lesz úgy lesz.....

Ezen az estén rengeteg szeretetet kaptam, és remélem adtam is.

Amikor hazaértem egyedül voltam a lakásban, Laci még nem ért haza, készülődtem az alváshoz. A fürdőben töröltem le a sminket az arcomról, és közben az jutott az eszembe, hogy olyan vagyok, mint a bohóc a cirkuszi előadás után, amikor letörli a felfestett vigyort az arcáról, eltűnik a festék, és ott marad az ember. Lecsupaszítva. Én itthon vagyok az, aki vagyok, itthon olyannak látszom, ahogy érzem magam. Mert nekem mindig itt van a betegségem, itt van a félelmem a nővérem miatt. És érzem egyre jobban magamon, hogy bizony romlik az állapotom. De még "játszom", és küzdök.